A vadon élő ara macao szülők – sajátos módon – nem mindegyik fiókájuknak adják meg a lehetőséget az életben maradásra. A harmadik és a negyedik fiókát éhhalálra kárhoztatják az esetek túlnyomó többségében.

Az elmúlt évtized megfigyelései során derült fény erre a jelenségre, köszönhetően a kutatók áldozatos munkájának. Amikor a fiatal tudósok tudomást szereztek a sok – természetes módon – elvesztett fiókáról, akkor kezdtek gondolkodni a lehetséges megoldásokon, amellyel megmenthetnék a halálra ítélt fiókákat.

Már nem mindenhol csökken a populáció

Az ara macao, magyarul sárgaszárnyú ara (esetleg „vörös ara, arakanga, ara macao”) közel került a kihaláshoz az elmúlt évtizedekben. Eleinte az illegális állatkereskedelem, manapság pedig az élőhely vesztés (bányászat) nehezíti meg a szaporodásukat.

Mexikóban és Guatemalában a sárgaszárnyú arák száma a kritikus érték alá csökkent, ahonnan már nem nagyon találunk visszavezető utat a populáció növekedése irányába. Ezekben az országokban kevesebb, mint 500 egyed él. A kutatók által kidolgozott újratelepítési technika még nem kiforrott, még csak most tesztelik a hatékonyságát, ezért túl kockázatosnak ítélték a végső ponton álló ara csoportok létszámának növelését.

Tambopata rezervátumban, Peruban a populáció már nem csökken. Ez az egyetlen élőhely a madarak számára, ahol érdemes megpróbálni a fiókák mesterséges felnevelését, vagy dajkaságba helyezését. Ha a tenyésztő program sikeresnek bizonyul Peruban, akkor fog a kutatócsoport segíteni a kritikusan alacsony populációk növelésében.
(Azért az elgondolkodtató, hogy miért csak Peruban támogatják a kutatók munkáját, és miért nincs Mexikónak vagy Guatemalának ilyen kutatóbrigádja! Egyedül Costa Rica rendelkezik hasonló csapattal, akik át is fogják venni az aramentő technikákat.)

IP kamera és robottojás

Az (amerikai, magyar, chilei, ír, kanadai és perui) kutatócsoport már a 2000’-es évek előtt elkezdte tanulmányozni az arákat, de a technikai lehetőségeik csak elmúlt években tették lehetővé számukra, hogy az ara odúkba célzottan és pontosan beavatkozhassanak.

A videón látható tojásban éppen memóriakártyát és akkumulátort cserélnek. Fontos, hogy úgy illesszék össze a jeladó szerkezetet, hogy a 20 másodpercenként felvillanó LED fénye a kotlóst ne zavarja meg éjszaka. (A LED-et teljesen kiiktatni nem lenne szerencsés, mert ez az egyetlen támpont arra, hogy meggyőződhessenek az elektronika működéséről az erdő mélyén.) A tojás nemcsak a hőmérsékletet méri, hanem képes olyan adatokat is szolgáltatni, amely az összetört tojásokról ad tájékoztatást.

A kutatásokból tudjuk, hogy éhhalál a leggyakoribb halálozási ok a sárga szárnyú ara fiókáknál. A szülők csak az „elsőszülöttet”, azaz az tojásokból először kikelt fiókát etetik rendesen. (A papagájok általában kétnaponta raknak le egy tojást és ezért a kelés is kétnaponta szokott megtörténni. Így a legidősebb és a legfiatalabb fióka között jókora méretkülönbség van.) A másodikként kikelt kicsik 45%-a, a harmadikként és negyedikként kikelt kicsiknek pedig csaknem mindegyike éhen hal. Ez akkor is így van, ha a táplálékforrások bőségesek.

A kamerával illetve a szenzoros tojással megfigyelt (44 db) odúban pontosan lehet tudni, hogy mikor kelnek ki a kismadarak. Sőt azt is lehet tudni, hogy melyik szülőpárnál nem kel ki egy fióka sem. Az önkéntesek és a kutatók az odúkból kiemelik a fiatalabb testvéreket, és kétféle módon igyekeznek megmenteni őket. Az egyik lehetőség a nevelőszülőhöz helyezés, a másik pedig a kézzel nevelés.

• Az első megoldásnak a kockázata az, hogy az idegen szülők befogadják-e a kismadarat és felneveli-e. (Szerencsére az ara mostohák nem bánnak mostohán az idegen fiókákkal.)
• A második megoldás kockázata pedig az, hogy a kézzel nevelés során túl szelíddé válnak a madarak, és egy hosszú rehabilitációra lesz szükségük a visszavadításhoz.

Az eredmények bíztatóak. Az örökbefogadott fiókák szépen fejlődnek a pótmamák mellett, és a rezervátum kihaltabb területein is sikerül visszahódítaniuk az erdőt az aráknak. A technológia alkalmazásának csak a második évén vannak túl, de úgy tűnik, hogy a transzlokáció bevált Tambopata területén. Következhet a többi terület benépesítése.

A videókon még szó esik az arák agyag evési szokásáról, melyről ma úgy tudjuk, hogy méregtelenítési funkciót jelent a papagájok számára. Láthatjuk az önkénteseket, akik hajnaltól estig dolgoznak a projekt munkáiban, valamint a bátor kutatókat, amik 30-40 m magas fákon lifteznek, életveszélynek téve ki magukat, és igyekeznek elkerülni az odút védő araszülők támadásait. Egy rövid snittben pedig bemutatják a papagájok bőre alatt élősködő légy lárvájának kiszedését.

Európai és amerikai állatmentők negatív kampánya

(Tartalomhoz kapcsolódó, filozófiai jellegű gondolat…)

Meggondolatlannak tartjuk azoknak az állatmentőknek azon publikációit, amelyek a veszélyeztetett papagájok tenyésztésének korlátozását szorgalmazzák, amikor a tenyésztőknél lévő, fogságban tartott állomány jelentheti a vadon élő populáció feltámasztását a tenyésztési programok segítségével.

A baj onnan ered, hogy a fejlett országokban sajnos néhány nagytestű papagáj a tenyésztőktől olyan emberekhez került, akinek „csak pénzük volt, de szívük – vagy szakértelmük – nem”. Tudatlanul és szakszerűtlenül tartották őket, majd – pár éves korukban – mikor erre ráeszméltek, megpróbáltak megszabadulni tőlük és menhelyeknek adták őket. Az állatvédők ezeket a szerencsétlen sorsú példányokat látva, mély elkeseredettségükben jutnak arra a következtetésre, hogy nem szabadna papagájokat tartani és tenyészteni senkinek.
(Ha szerencsétlen sorsú gyermekeket látnának a mély szegénységen vagy az állami gondozásban, akkor a fájdalmukban a gyermekvállalást igyekeznének korlátok közé szorítani vagy betiltani.)
Minél gazdagabbak egy ország polgárai, annál több értékes papagáj kerül a lakossághoz, de szerencsére a madarak nagyobbik része – köszönhetően az Internet formáló erejének – már megfelelő elhelyezésben részesül.

Az állatbarátok és állatvédők összefogása példás, ha tartási körülményeket igyekeznek megjavítani az országukban, és teszik ezt azzal, hogy oktatják, nevelik az társadalmat az erkölcsös és szakszerű állattartásra. Becsülendő az élettér növelése érdekében megalkotott jogi szabályozás bevezetése, és sok egyéb erőfeszítésük is. Azonban a papagájok szakszerű tartására és tenyésztésére irányuló korlátozási elképzeléseikkel egyrészről a fajok fennmaradását kockáztatják, másrészről a társadalom lelki fejlődéshez szükséges boldogságtól, az ember-állat kapcsolatoktól fosztanák meg a fiatal lelkeket.

Nekünk, európai állatbarátoknak, akik már ismerjük az egészséges papagájtartási irányt is, az a feladatunk, hogy tájékoztassuk az embereket az birtokunkban lévő információkról.
Adjuk át a tudásunkat, szorgalmazzuk a legális állattartást, szankcionáljuk az erkölcstelen állattartókat! Ne vegyük el másoktól az állattartás örömét, hiszen mi tudjuk csak igazán, hogy mennyi boldogságot kapunk a madárkáinktól!